Ami egykor szép volt, ami egykor a mindenséget jelentette, egyszercsak már nem az, már nemhogy nem szép, sokkal inkább sivár és kifakúlt lesz. Nem abban a pillanatban változott meg valami. Az elmúlás pillanatok sorozata.
A felismerés pillanatában van a legnehezebb pont.
Minden amit addig láttunk, gondoltunk, éreztünk, tapasztaltunk köddé válik. Ami addig biztonságot és egykor boldogságot okozott az szertefoszlik. Mintha kihúznák a talajt a lábunk alól.
Egyfajta olyan felismerés, hogy valami fáj, ott mélyen belül… az elmúlás fájdalma, ordítani tudnál annyira fáj.
Csalódásunkban elkezdjük az okokat keresni, először abba aki/ami okozta. Aztán jön a szembesülés azzal, hogy a saját illúziónkban kellett csalódni, ami bennem van és nem másban keresendő.
Mintha egy sebet szakítanának fel, ami fáj, ami vérezhet, aminek idő kell a gyógyulás folyamatához, amit ápolni kell, gondozni, törődni vele, szeretni, hogy begyógyuljon.
Minden ilyen felismerés, hegeket hagy a lélekben.
Sok sok hegesedést összegyűjtünk a tapasztalataink során. Belemerülhetünk és bele is kell merülni, abba a fájdalomba, ami ilyenkor van… el kell időzni benne, ha kell ordítani, kiadni a feszültséget, ami ilyenkor keletkezik.
Le kell vonni a megfelelő következtetéseket. Újra kell venni, mi miért alakult úgy ahogy alakult.
Meggyászolni, sírni és feldolgozni, kiadni magunkból a fájdalmat. Csak így jutunk el a null pontig, csak innen lehet harag nélkül tovább lépni. Ha nem adjuk ki ezt a felgyülemlett felismerést, akkor beleragadhatunk, egy adott helyzetbe.
Vagy el is nyomhatjuk az elmúlás érzékelését, ez a legrosszabb amit tehetünk. Egyszer robbanni fog, és lehet hogy olyankor amikor a legkevésbé szerettük volna ezt kiadni magunkból. Megsebezhetünk valakit, aki nem is tehetett róla.
Ha minél hamarabb el akarjuk felejteni, ha szembe sem akarunk nézni az érzéssel, csak nehezítünk a helyzetünkön.
Nem lehet és nem tudsz kikerülni fázisokat, ha kikerülöd, egy idő után még rosszabb helyzetbe rántod vissza magad.
Hagyni kell a folyamataidat a maguk tempójában, a maguk formájában gyógyulni.
A null pontnál már önmagad vagy, egy sokkal tapasztaltabb önmagad, ha tényleg végig mentél a folyamataidon, nem kerülhetsz bele ugyanabba a csapdába.
Fejlődni tudsz, mert felismersz jeleket és tudod, hogy hol kell megálnod, hol kell irányt változtatnod, mert jelez a leleked.
Bölcsen vezetve téged a boldogságod útján. Csukott szemmel nem fogod látni az akadályokat, azzal csak háritasz, és újra csalódni fogsz.
Az elmúlást a stagnálás után mindig megújjulás követ.
Van az úgy, hogy fáj….engedd meg, had fájja ki magát…
Fekete Éva