A HALÁL – MINT LEHETŐSÉG
Minden egyes születés, halállal végződik, kivétel nélkül.
Születésünk, sőt fogantatásunk óta hordozzuk a halált mint lehetőséget. Tudjuk azt, hogy be fog következni, de nem tudjuk mikor.
Valaki fél tőle, valaki nem.
Valójában, hogy félhetünk valamitől amit nem is ismerünk? Vagy igen is ismerjük és tudjuk, azt is, hogy mitől félünk…
Valójában, amikor meghal valaki akkor, kit vagy mit is sajnálunk valójában? Magunkat, hogy egyedül maradtunk és mi lesz velünk?
Vagy aki eltávozott, vele mi lesz, vagy azt, hogy azt gondoljuk, hogy már nem találkozunk vele, és az elvesztés fájdalma az elviselhetetlen?
Vagy azt sajnáljuk, hogy csinálhattuk volna másképp, de erre már nincs lehetőségünk?
Vagy pedig azt sajnáljuk, hogy már nem mondhatjuk el neki azt, amit el kellett volna mondani neki, de nem tudtam mert, mondjuk megbántva éreztem magam és nem tudtam megtenni, a sértettségem nem engedte, hogy szabad legyek.
Vagy olyan hirtelen történt, hogy elköszönni sem tudtunk, felkészülni sem volt időnk, így felfogni sem tudjuk a felfoghatatlant.
Érezhetjük azt is, hogy nem neki kellet volna meghalnia hanem másnak, vagy akár nekem.
Ezek a dolgok mind a a lelkiismeretünkhöz vezethetők vissza. Mert a lelkiismeret, tudja, hogy mit és mikor kellett volna jól csinálnunk, így azt is nagyon jól tudja, hogy mikor csináltuk nagyon rosszul.
Kijavítanánk, de az önös érdekünk ezt nem mindig engedi. Meggátol minket abban, hogy saját magunk lehessünk, mert azt gondolja, hogy időnként időre van szüksége pl egy megbocsátásra, de az időt nem tudjuk megállítani.
Ami az egyik pillanatban a minden volt, a következő pillanatban már a semmi lehet.
A tudatosságra való ébredés egyben az önismeret útja.
Önismeretünket csiszolva eljutunk abba az állapotba, hogy nincsenek jók vagy rosszak, mindenki egyedi és mindenkinek külön külön és más szerep jutott.
Mindenki úgy csinálja ahogy tudja, és nem nekem kell eldönteni, hogy neki mi a jó.
Ekkor megszületik az elfogadás a feltétel nélküliség és az egység érzése.
Nem vagyok különb mint más, és te sem vagy különb mint én. Csak mást tapasztalunk, mert mást vállaltunk. Éppen ezért, ezt nincs jogom megítélni, mert mindenkinek egyéni.
Ettől tudok szívből ölelni, szeretni, bízni és hinni, másban és magamban is. Mert azt érzem, hogy együttérzek vele, mert mindenkinek nehéz lélek szinten a saját életében a vállalásait teljesítenie, vagy nem teljesítenie, hiszen ehhez is joga van.
A hálnál ez mind egyszerre jelenik meg bennünk, mert akkor egy pillanatra megszületik mindenkiben a legmélyebb együttérzés és elfogadás, egy soha nem tapasztalt tisztaság és csend. Abban a pillanatban egyesülni tudunk, minden rosszal és jóval ami hozzá köt, mert ő úgy volt ő.
Egyszerre elfogadom és mérhetetlenül szeretem, de már nem tudom megosztani vele ezt a szeretetet, mert amíg élt nem tudtam ezt érzékelni vagy érezni feltételek nélkül, de abban az adott pillanatban egyszerre megváltozik minden és peregnek az együtt töltött szép emlékek filmkockái, de teljes máshogy, más minőségben, mint addig valaha.
Felismerhetjük azt, hogy ezután állhatunk másképp is egyes emberekhez, illetve saját magunkhoz, a saját életünkhöz, mint eddig.
Átértékelhetem azt, hogy mit csinálok ezután másképp, nemcsak per pillanat, hanem mostantól.
Mi az ami eddig értékes volt és mi az amit már nem szeretnék úgy csinálni. A helyzet átformálhat, esélyt adhatok magamnak, hogy másképp lássak dolgokat.
A halál torkában lenni, nem a véletlen műve, hanem mindig egy esély arra, hogy átértékeljek dolgokat, hogy jobban csináljam azt, amit eddig nem csináltam jól, amit nem akartam másképp látni.
Lehetőség arra, hogy boldogabban és jobban éljem az életemet mint eddig. Hogy szeretni tudjak, feltételek nélkül, érdek mentesen, eszközök nélkül!
A szeretetnek ezekre nincs szüksége.
Ez a valódi tisztaság, a mindenség!
Fekete Éva