SZERelem, SZERetet
A legszebb érzés. Mindannyian erre vágyunk, ha felvállaljuk, ha nem.
Mit is jelent ez?
Induljunk ki abból, hogy mindannyian onnan jövünk, ahol a szerelem, mint érzés, mindenkinél ismert és ráadásul egyforma, és azonos. Nincs erősebb, nincs gyengébb, nincs kicsit és nincs nagyon. Csak az igen van.
Vagyis ezt hozzuk magunkkal a földi életünkbe, vállalva azt, hogy úgy is távozunk innen, hogy ha nem is teljességében, de legalább megközelítőleg elérjük ezt az érzést életünk végére, vagy már előbb is.
Megkapjuk az akadályokat életünk éveiben, ami teljesen természetes. Gondoljunk csak bele, milyen sivár és unalmas lenne minden napunk, ha mindig minden rendben lenne. Tehát, érezzük azt, hogy mi a kellemes a szívünknek, és mi nem az. Emlékszik a lelkünk az érzésre, teljes mértékben tudja mire vágyik.
Az egy-egy rosszul megélt történések által tapasztalja meg a lélek, mi az amit nem szeretne. Így kialakulnak az iránytűink, hol erre, hol arra vezetve. minket. A szerelem érzése önmagunkból fakad, nem a külvilágban keresendő. Szerelem bármi felé kialakulhat, ami kedves a lelkünknek.
Eltévedhetünk valahol útközben, csalódhatunk sokat, és sokszor, ilyenkor veszélyzónába kerülhetünk és bezárjuk önmagunkat, és a szívünkhöz vezető utat is. Aztán jönnek a csodálkozások, hogy kerültem ide?
Adni szinte mindenki tud, viszont elfogadni, befogadni, megélni szívből, nyitottnak lenni már sokkal kevesebben. A megélt és rosszul értelmezett tapasztalatok az okai a bezártságunknak.
Leragadunk, beiszapolódunk abba az állapotba, ami nem a fejlődésünket szolgálja, hanem kiszolgáltatottá tesz érzelmileg. Megtagadjuk magunktól a számunkra csodaszép dolgokat, érzéseket, mert az agyunk azt gondolja a csalódások miatt, hogy a lelkünk nem méltó arra, hogy a csodákban részesüljön, neki ez az életminőség nem jár, sőt még olyan tévhit is kialakulhat – teljesen tévesen! – hogy ezt hoztuk, “ ez a boldogtalanság van megírva számomra”.
Pont itt van a nagy feladatunk, nem az önsajnálat programot kell futtatni, hanem vissza kell találnunk önmagunkhoz. A szerelem forrásához. A rossz érzés lesz a téves, nem valós komfortzóna. Itt alakul ki a szomorúság, az önvád, az irigység, a sóvargás, az ingerültség. Érzem azt, hogy nem jó helyen vagyok és ez az állapot tesz frusztráltá.
Innen ki kell jönnünk. Mélyre le kell ásni, meg kell találni valódi önmagunkat, a mag-unkat. Be kell menni szívünk legmélyére, a szerelem otthonába, és hallgatni a szívünk hangjaira. Időzni addig amíg jól esik, amíg mindent magunkhoz tudunk szívni, tulajdonommá tenni azt, amire ott rátaláltam. Meghallani és megérteni azt, mire is vágyunk igazán. Amit itt találunk az erőt ad, visszaadja mindazt ami mindig is a miénk volt.
A felismerésében kapcsolódni tudunk, örülni, álmodozni, teremteni, szerelem vizében lubickolni. Az életünk újra lendületet kap és értelmet nyer. A boldogság a szárnyunk. Meglátjuk azt a sok a lehetőséget és szépséget, ami elvisz minket a végső célunkhoz.
Ez a cél pedig nem más, mint az az érzés, hogy szerelmes vagyok, elsősorban magamban, aztán a körülöttem lévő ezer csodába, ami odáig terjed, hogy mindent és mindenkit, nemhogy szeretek, hanem imádok. Először a bensőnkben kell megtalálni, azt amit kívül keresünk, mert csak ekkor tudjuk felismerni, ha eljött az idő, hogy találkozunk is vele.
Ez a tiszta állapot, nem azonos a hétköznapi önimádattal, ami csak rólam szól, csak kapni szeretek és tele van olyan energiával ami nem a tisztaságot képviseli.