Vajon miben rejlik az unokák kivételes helye egy családban?
A gyermeknevelést a szülővé válást, nem tanítják, csináljuk ahogy tudjuk. Hol jobban hol kevésbé, hol szent meggyőződéssel, hol bizonytalanul, de csináljuk ahogy épp jónak gondoljuk!
Évek alatt, közben érünk szülővé, tapasztaljuk meg azt, hogy hogy mutathatjuk ki mégjobban a szeretetünket. Hogy tehetjük egyre hitelesebbé magunkat.Egyszercsak felnőtt lesz a gyermekünk és az elrontottnak vélt nevelésünk már tapasztalt szülői múltunkká válik. Vissza – vissza hoznánk egy egy életszakaszt, hogy szebben tudjuk szeretni gyermekünket. Azzal a feltétlen szeretettel tudjuk átölelni amivel akkor nem tudtuk, mert mi akartuk eldönteni, hogy Ő mit és hogyan csináljon. De ez ugye lehetetlen…
Mégis hova tudjuk bepotólni ezt a hiányt?
Az unokákba!
Betöltődik szívünk minden szeretete, és elfogadása, és büszkesége ami a szülői szerepünkbe nem tudott megnyílvánulni, mert akartuk szeretni, nem pedig engedtük a szeretetet áramoltatni.
Betöltődik szívünk minden szeretete, és elfogadása, és büszkesége ami a szülői szerepünkbe nem tudott megnyílvánulni, mert akartuk szeretni, nem pedig engedtük a szeretetet áramoltatni.
Mindent másképp látunk mert megtanultuk, megtapasztaltuk… azt már tudjuk, mit csinálhatunk mégjobban. Meghagyunk minden pillanatot abban a jelentőségében megélni, ahogy az ott és akkor a legszebb.
Egy unoka tanít meg teljes mértékben, még egy kemény embert is, a feltétel nélküliség minden lényegére!
Mert az unoka bármit szeretne, bármikor, azt szívesen teljesíti a nagyszülő. Eltünnek az elvárások. Eltünnek az “én jobban tudom” tanácsok. Sokkal megengedőbbek vagyunk és elnézőbbek. Bölcsebbé váltunk a tapasztalások által.
Mert az unoka bármit szeretne, bármikor, azt szívesen teljesíti a nagyszülő. Eltünnek az elvárások. Eltünnek az “én jobban tudom” tanácsok. Sokkal megengedőbbek vagyunk és elnézőbbek. Bölcsebbé váltunk a tapasztalások által.
Elfogadjuk sőt büszkék vagyunk arra, hogy mennyire más mint a többi gyerek,már nem akarjuk, hogy beálljon a sorba. Itt már megengedjük neki, hogy olyan legyen, amilyen ő valójában.
Nem a saját elvárásaiknak kell, hogy megfeleljen, hagyjuk magunkat átadni a személyiségének. Sokkal könnyedebb a lelkünk nagyszülőként, mint szülőként.
Nem a saját elvárásaiknak kell, hogy megfeleljen, hagyjuk magunkat átadni a személyiségének. Sokkal könnyedebb a lelkünk nagyszülőként, mint szülőként.
Szülőként azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk szülői legtökéletesebb szerepünkben, ha minden lépésnél fogjuk a kezét, és megmondjuk neki hova, mikor, és hogyan lépjen, ja és persze kivel….
Aztán idővel rájövünk, hogy mi lett volna a valódi szerepünk és megpróbáljuk másként és jobban csinálni.
Aztán idővel rájövünk, hogy mi lett volna a valódi szerepünk és megpróbáljuk másként és jobban csinálni.
Az unoka szinte újra hangolja az elvárásainak, sőt azt is mondhatnám teljes mértékben lerombolja azt, amilyenek szülőként voltunk. Ha ez nem történeik meg, biztosak vagyunk abba, hogy mindent a legjobban csináltunk, úgy ahogy azt csináltuk.
De ez is jó így, mert a saját útjával és tetteivel, mindenki saját maga van a legjobban tisztába.
Van az úgy, bár ritkán, hogy csak a jó mintáinkát kell mégjobbá tennünk az unokáinkkal töltött időnk során.
De ez is jó így, mert a saját útjával és tetteivel, mindenki saját maga van a legjobban tisztába.
Van az úgy, bár ritkán, hogy csak a jó mintáinkát kell mégjobbá tennünk az unokáinkkal töltött időnk során.
Fekete Éva